Ritka jószág, szinte teljesen ártalmatlan, nem igazán szereti az ember közelségét, inkább odébb áll ha megzavarják nyugalmát. A bunyip több mint 150 éve tűnt fel először , és azóta átlagosan tízévente bukkan fel újra, meg újra, tehát az igen csak ritkán felbukkanó fajták közé tartozik. Sajnos a szemtanúi megfigyelésekkel az a baj, hogy a lényről való leírások eléggé különbözőek, nem igazán vágnak egybe és szinte minden ember másként látta anno a teremtményt.

A legelső gyanús híradás 1846-ban, a Murrumbridge folyó térségéből származik, amely szerint e folyó partjaira sodródott egy, a tudomány számára ismeretlen koponya, amelyet 1847-ben a Sydney-i Ausztráliai Múzeumba szállítottak, ám onnét nem sokkal később nyoma veszett. Két évvel később 1848-ban, a Victorya állambeli Port Fayri mellett, az Eumeralla folyóban pillantottak meg egy ökör nagyságú állatot, melynek feje a kenguruéhoz hasonlított, nyakán pedig hosszú sörény díszlett, amely inkább egy zsiráfra emlékeztetett.

Legközelebb 1873-ban Dalby közelében egy fókafejű bunyip bukkant fel a vízből, majd 13 később 1886-ban a Camberrai molonigo nevű folyóban látták a folyón átkelő lovasok egy gyerekarcú, kutya méretű szörnyet. De sor került rémisztő találkozásokra is: 1890-ben állítólag egy bennszülöttet megtámadott egy vizikó nagyságú bunyip. A legfurcsább bunyip azonban az 1960-as volt, amely a Sydney-i Centennial parkban tűnt fel. Szemtanúk szerint ennek macska feje, teknőcnyaka és a tarajos süléhez hasonló farka volt.

Ma már tudjuk, hogy a bunyip nem volt ismeretlen az őslakosok előtt sem. Ők azonban más névvel illették az állatot, és napjaink emberéhez hasonlóan, ők is csak ritka alkalmakkor találkoztak vele. A számtalan leírás azonban néhány dologban megegyezik.: lófarok, uszonyok, rozmáragyarak. A bunyipot minden esetben víz közelében, folyókon, partokon, tavakban, mocsarakban látták Greta és Victoria államok területein. Egyes elméletek szerint a bunyip egy őskori állatfaj, egy Diprotodon faj leszármazottja lehet, míg mások főként kriptozoológusok – úgy vélik, hogy egy kihaltnak vélt erszényes tapírfajról, a Palorchestes azael-ről lehet szó, amit azonban ez idáig még nem sikerült felfedezni. A bunyip nem olyan kis állatka, mert mérete inkább egy kenguruéhoz hasonlít, míg színe a környezetbe olvadó barnás árnyalat.

Még senki sem halt meg azért mert bunyippal találkozott, a szörny inkább elmenekült, meghátrált. Minden bizonnyal tehát félénk természetű állatról van szó, ám ennek ellenére jó lenne, ha már valaki lencsevégre kapna egyet, vagy elrejtőzve a nádasban, készítene róla egy-két videofelvételt. Az egymásnak ellentmondó állítások és leírások ellenére nem kétséges, hogy az emberek valami olyan lényt láttak, ami jelenleg nem szerepel az élővilág-enciklopédiák lapjain, tehát a titokzatos lény létezik ugyan, csak még nem sikerült konkrét bizonyítékokat találni rá vonatkozóan.

Hiszem, hogy el kellene egy példányt fogni, vagy meg kellene ölni egyet ahhoz hogy végre a tudomány képviselői is elismerjék eme lény létezését. Azonban ennek megvalósítása nem egyszerű feladat, hiszen rendkívül ritka lényről van szó. A lény leírása tehát a fent felsorolt három alapvető tényben megegyezik: ez pedig azt jelenti, hogy az ausztrál vizek olyan titkot rejtenek, amelyek akár visszavezethetik a gondolkodási filozófiát és folyamatot egy kihaltnak hitt őskori állat leszármazottai felé. Egy biztos: a sötét ausztrál vizek mélyén egy nem mindennapi, és még fel nem fedezett rejtélyes és titokzatos állatfaj rejtőzik.